Önismereti és spirituális utam lépései, élményei

Az elmúlt 4 hét intenzív gyakorlásának ez volt a legkiemelkedőbb eredménye:

Azt mondja tegnap a nő, hogy akár az is előfordulhat, hogy amikor visszajön 2 hét műlva a volt pasija, akkor lefekszenek egymással. Van még benne olyan szexuális vonzalom felé, hogy elképzelhető, hogy azt még meg fogja élni.

Na, ez kiverte nálam a biztosítékot! Dühöngtem, bosszút forraltam, azon agyaltam, hogyan tudnám megakadályozni - de arra jutottam, végül is sehogy. Ha erre vágyik, akkor úgyis megteszi és jó is így, legalább megkapja (vagy nem kapja) meg amire vágyik!
De ha elfogadom ezt a helyzetet, akkor...

Ahogy kezdtem befogadni ezt a verziót szívbe is, éreztem, hogy megy el mindenem, egyre rosszabbul vagyok. Kb. mindenem ellenállt a befogadásnak, azt éreztem, hogy ahogy jön képbe a másik pasi, én úgy tűnök el.
Nem kevesebb leszek vagy vereséget szenvedek, hanem eltünök, megsemmisülök.

Erre bejött az az analógia, hogy mindezt megéltem már, amikor Anyám Apáat választotta. Azt is ilyen vereségnek éreztem, csak akkor még nem hagytam, hogy megsemmisüljek, inkább választottam valami elkerülő érzést (a vereség is ilyen).
Meg feljött sok-sok párkapcsolati emlék még, amelyekben ugyanezt a hármas felállást játszottuk, én próbálom megszerezni a nőt, elhódítani egy töketlen pasitól. Jobban bánok a nővel, ezért ez rendszerint össze is jött.

No, ahogy így merülök bele a nő elvesztésébe és megsemmisülésembe, eljutok egy picit mélyebbre, de még mindig van ellenállásom. Gondolok egyet és elindulok időben visszafelé, a magzati létem felé. (Ekkor már az Anya-Apa hármasban oldottam)
Érzem, hogy uralni, birtokolni akarom Anyámat, hogy Ő csak az enyém legyen. Elképzelhetetlen számomra, hogy Ő nem az enyém, az meg hogy másé, az felfoghatatlan!

Ahogy magzatként azt érzem, hogy teljesen az enyém, az is feljön, hogy én csak az Ő nézőpontjából létezem. Nincs saját önálló létem, mert mindig csak az Anyám szemszögéből léteztem, hozzá viszonyítva voltam valaki.
Nélküle nem is léteznék. És nem is tudom, milyen nélküle létezni!

Na, ez nagyon erős és ütős felismerés volt! Ezt még sose láttam, éreztem, de teljesen igaz még a mostani felnőtt létemre is.

Felmerült a kérdés: Mi volt előtte, mielőtt az Anyámhoz kapcsolódtam?
Elindultam a fogantatás előttre. Ott még egy darabig éreztem a jelenlétét és a kapcsolódást hozzá, majd egyszer csak teljesen elengedtem Őt, leváltam róla és ott álltam Ő előtte (mármint időben előtte, BM - before Mom)

Teljesen más voltam, más lettem. Nem kedves, sokkal nyersebb, mélyebb, tartalmasabb, erősebb, stb.
Csak figyelem azóta is ezt a BM előtti "személyiségemet".

Innen ránézve a mostani háromszögünkre, már nem érdekel, hogy elhódítsam a másik pasi elől a nőt. Egyátalán nem is érdekel a ténykedésük, dilemmájuk, az egész történet kívül van a látóteremen.
4 hétnyi szenvedés, szerelem és őrlődés után végre nyugalom van!

Magam vagyok, nő és szerető nélkül.
Magam vagyok és ez jó.

Már több mint egy éve esténként rendszeresen érzek feszültséget a combomban, amitől többnyire el tudok aludni, viszont a hajnali első ébredés után már nem tudok visszaaludni.
Ezt eddig úgy orvosoltam, hogy este lefekvés előtt végeztem 15-30 perc guggolást, ami úgy lefárasztotta a combomat, hogy reggel nem volt zavaró a jóval kisebb feszültség.

Ha viszont kimaradt a lefárasztás vagy az utóbbi napokban már annak ellenére is megjelent a feszkó.

Ma reggel is így volt, pedig guggoltam az este jó 20 percet.
Elkezdtem meditálni rajta és azt éreztem, hogy a medence lapátjaim végén van valami olyan energetikai beakadás, ami nem engedi az energia áramlását a lébamból a törzsembe. Először a derekam homorításával éreztem, hogy segíthetne az energia pálya egyenesbe hozásával, de ez korlátos eredményt adott csak.

Aztán belemerültem a blokkokba és mindkettőhöz egy-egy előző életem elakadásai társultak:

A jobb lábamhoz egy afrikai törzsben élő harcos nő elakadásai a női egyenjogúság és a sérelmei terén.
A bal oldalihoz pedig egy predator szerű, szintén nő nemű lény elakadásai.

Ahogy oldottam ezeket, úgy csökkent a feszültség és az elakadás, egyre jobban áramlott az energia, ami egyben gyógyító hatással is volt rám.

Még nem értem a végére.

A ma reggeli meditációm jó pár összefüggést megvilágított a férfiasság, megfelelés témaköreiben.
Gyerekkorom eddig nem vizsgált, nem megdolgozott emlékei mutatnak egy összefonódást, mintha ebbből a 4 mintából tevődne össze a jelenlegi probléma kupac:

1. Általános iskolás korom egy évtizedig tartó szerelme J., aki kettővel fentebb lakott a panelben. Köztünk lakott egy testvérpár R. és O. 
R.-re pár évig féltékeny voltam, nem tudtam, hogy mi van J és R között, de azt gondoltam, J-nek biztos jobban bejön R.
Mostani "párom" panelben lakik, itt vagyok néla 3 hete ebben a feldolgozós folyamatban. A volt pasija, akire vágyik szintén R. és volt egy korábbi szintén felmagasztalt szexualitású pasija, akit O-nek hívtak.

2. Középiskolás korom egyik szerelme a szembe szomszéd lány, aki szintén K., mint a mostani szerelmem. Na ezzel a lánnyal évekig csak azért sétáltattam kutyát esténként, hogy úgymond udvarolhassak neki. De olyan beszari voltam, hogy nem léptem semmit sem, viszont azt hallgattam, hogy nem jó neki a pasijával érzelmileg (velem mindent meg tudott beszélni), viszont nem hagyja el, mert őrá vágyik, ő az igazi férfi számára.  :-(

3. Feltettem a kérdést: Miért vagyok ennyire hasonlítva egy másik személyhez, miért kellene nekem olyanná válnom, mint ő? Hol van erre korábbi mintám?
Szinte egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy bezzeg az unokatesóm K., ő mennyivel jobban tanul, ügyesebb, okosabb, szorgalmasabb,... Mint később kiderült, neki is ugyanezt mondták rólam.  :-(
A helyzeten ez nem változtat, megvan a bezzeg minta!
Ja, és Ő lett olyan ezermester és természetjárós már gyerekkorában, mint most R.

4. Az első beteljesült szerelmem, párkapcsolatom I. Amikor az 3-4 éves kapcsolatunk felén egyszer nem figyeltem rá annyira, akkor egy táborban megcsalt, ugyanúgy, ahogyan K. M-mel pár évvel ezelőtt.
Aztán kijavítottam a hibát, visszajött hozzám, de pár évre rá a sok veszekedés és kevés szex miatt elkezdtem kifelé kacsongatni - éppúgy, ahogyan az itt is megtörtént.
Elválás lett ennek a következménye, majd I összejött az edzőjével, aki egy tőlünk idősebb, érettebb, férfiasabb, megbízhatóbb fickó volt.
Na Ő volt a szupersztár akkor, akivel olyanokat szexel, amilyet velem sosem tudott!
Tulajdonképpen ez a sérülés indított el azon az úton, hogy egyáltalán foglalkozzak a szexuális tudásom fejlesztésével, ami kizárólag technikai volt, a férfiasságom kibontását nem érintette.

5. Az oviban a nagy ellenségem, riválisom Ti., aki fizikailag erősebb, működésében primitívebb volt, akkoriban számomra megtestesítette az ösztönös őserőt, amit én elítéltem, hiszen ezzel a fegyverével szemben védtelen voltam és engem is be akart hajtani az alattvalói státuszba - amit persze nem hagytam.
Inkább egy külön klikket szereztem magamnak azokból, akik intelligensebbek voltak, az eszükre hallgattak és nem akartak oda tartozni. Ennek a csapatnak a feje, vezetője lettem, de csak megosztva egy másik vezér egyéniséggel.
Ugyanez a minta megismétlődött az általános iskolában is, ahol A volt az erős, elnyomó, megalázó mumus (éppúgy, ahoyg a mostohaapám A.) és egy agymenőkből álló csapat feje voltam, a vezetőséget megosztva Ta.-val.
Mindebből itt most annak van jelentősége, hogy a Ti. által közvetített ösztönös, férfias őserőt az oviban utasítottam el először ebben az életemben. (mert valahol az UFo ablakból kinézve sem sokra néztem már ezt :-) )

Na ezt az elítélt minőséget kell most visszafogadnom, és magamba integrálnom.
Lesz vele munka! 

Előző posztomban írtam arról, milyen megalázóak érzem, hogy egy olyan minőséget kellene kifejlesztenem, ami a rivális pasinak megvan, belőlem meg hiányzik. Erről az ellenérzésről, ellenállásról írnék most pár gondolatot.

Alapvetően megszoktuk azt, hogy milyen személyiségek vagyunk. 20-50 év alatt az ember eléggé megismeri vagy legalább érzi annak jellegét, minőségeit vagy akár konkrétumokat is a személyiségéből.
Közben pedig nem ismerjük a valódi Énünket, az Önvalónkat, de még a külsőbb rétegben levő Lelkünket sem.

Ez pedig odavezet, hogy a személyiségünkkel iszonyúan azonosulunk és még ha egyes részek rosszul is működnek, akkor sem tudunk könnyen megszabadulni tőle.
Ez az azonosulás és kapaszkodás áll valójában a felszíni büszkeségem mögött. Úgy mutatom, hogy ragaszkodok hozzá, hogy én ilyen vagyok, nehogy már másmilyennek kelljen lennem, közben pedig csak attól félek, hogy ha el kell engednem a jelenlegi énemet, akkor ki leszek / ki voltam igazából? 
Vagyok egyáltalán valamilyen?

Kisebb személyiségjegyeket, részeket, minőségeket még könnyen kioldunk, elengedünk, feladunk, de a nagyobbakhoz azért ragaszkodunk ennyire, mert az már a vázát jelenti hamis énképünknek, a kapaszkodónknak.

Nosza, elkezdtem tegnap kioldani az eddigi férfiasságomhoz való ragaszkodásomat. Mert ugye itt a saját személyiségünkhöz való kötődésről van szó.  :-)
Kezdetben jött az ellenállás, mögötte a megalázó érzés, aztán harag, indulat affelé, aki erre rákényszerít, meg hogy mindjárt kilépek a gyakorlatból...
Ezeket szépen sorban feldolgoztam, kezdett egyre elfogadhatóbbnak tűnni, hogy nem csak ilyen férfi vagyok, hanem lehetek másmilyen is majd a jövőben, majd egyszer csak eltűnt az önazonosulás és ahelyett, hogy bejött volna helyére az új maszkulin minőség, azt éreztem, hogy most nem vagyok semmilyen sem és minden minőség itt van körülöttem és szabadon választhatok belőlük.

Egyszerre volt csodás felszabadító érzés és hozott ijedelmet, mert ha nem vagyok semmilyen sem, akkor ki is vagyok valójában? Már nem az volt a kérdésem, hogy milyen férfi minőséget szeretnék, hanem a pánik kezdett eluralkodni rajtam.
Pár kör után sikerült lenyugtatnom magam és az Önvalómat elfogadnom ilyen nem létezőnek. Ez egy hosszabb út volt, most nem írom le hogyan is csináltam.

A lényeg, amit most ki akartam fejteni, hogy bármely személyiségjegy, minőség, énrész - egyik sem Te vagy, egyik sem Én vagyok!
Én a legbelsőbb Önvaló vagyok, aztán egy kintebbi rétegben az érző Lélek. Bármely személyiségjegyet meg lehet változtatni, újabbat betölteni, újabbal azonosulni vagy még jobb, ah csak integrálom és használom ezeket az eszközöket és nem csinálok belőlük önazonosságot!

Nekem ezt tanította ez a mai elvárás-megfelelés dilemma.

A párom még mindig odavan az előző pasijáért, annak férfiassága, szexualitása iszonyúan vonzza.
Nem kis munka ezt nap mint nap feldolgoznom, de egészen jól haladok vele, már alig-alig érint meg és kezdem látni a mögötte levő üzenetet: fejlesztenem kell a férfiasságoamt, szexualitásomat.

Itt nem a szexuális technikákról van szó, abban közel király vagyok, hanem arról, hogy a férfiasságnak még csak jelei sem nagyon mutatkoznak, vagy legalábbis annyira finom energiáim vannak, amitől nem indul be ez a csaj sem.  :-(

Tegnap esti beszélgetésünkben eljutottunk oda, hogy akár megpróbálnám integrálni azt a férfias erőt, minőséget, amire vágyik Őkegyelme.
Egyrészt ez egy szuper kihívás, hogy olyan minőséget fejlesszek magamban, vgy fogadjak be a volt pasijától, amilyen bennem egyáltalán nincs meg, úgymond én teljesen más típus vagyok!

Másrészt iszonyúan megalázónak érzem, hogy így nem vagyok jó, hanem másmilyenné kellene válnom ahhoz, hogy megfeleljek neki!
Na most ezen a ponton a büszkeségem miatt biztos fel is állnék és álltam volna korábban, illetve másnak is azt javasolnám, hogy meneküljön abból a kapcsolatból, ahol ilyen lehetetlen küldetés elé állítják elvárásokkal.

De mivel ezt a menekülést már meg tudom tenni, a másik utat - személyiségjegy váltás - viszont még így tudatosan sosem csináltam, így most arra jutottam, hogy amíg bírom, addig megpróbálom ezt bejárni. Legfeljebb ha nem megy, akkor vesztes fejjel még mindig visszakulloghatok a régi énembe.
Ha viszont összejön, akkor biztosan gazdagabb leszek jó pár tapasztalattal és eddig ismeretlen minőségekkel is!

Ez a személyiségjegy váltás amúgy nem teljesen idegen számomra:
Alapvetően levegő elemű vagyok, ez volt bennem iszonyú túlsúlyban.
A tanítóm és önismereti munkám hatására viszont annyi érzelmet megélek és olyan méységben kibontottam az érzelmi életemet, ami a legtöbb nőnek sem megy. Így a víz elem is elég jó van bennem.

A tüzet, mint a cselekvés - megvalósítás minőségét tavaly kezdtem igazán integrálni és ebben jelentős szerepet játszott az a strandos halál élményem, amikor egy új személyiségrész "költözött" belém.
Az ezzel való azonosulás lebomlott a Városi jógi előadása közben megélt meditációmban és intgerálódott a régi személyiségembe.
Úgyhogy most az alap levegőhöz van jó sok víz, nem idegen már a tűz sem, viszont ami teljesen hiányzik, az a föld elem.

Na mit fogalmazott meg a szerelmem, milyen minőség számára a volt pasija?
"Férfias őserő, amelyben a zabolázatlan ösztöne a természet őserejéből táplálkozik."
Mi ez, ha nem föld energia egy kis tűzzel megspékelve? - számomra legalábbis ezt jelenti.

Vagyis ezt a minőséget kellene kifejleszteni, felszínre hozni, ki-be tölteni magamba.

Erre az első reakcióm: Azt a koszos föld energiát?? Azt a primitív ösztön szintet? Azt a minőségtelen, alpári, lehúzó törzsi minőséget? - Eszem ágában sincs!
Hát ezért hiányzik ez belőlem ennyire.  :-/

Elmentünk kirándulni barátokkal és a volt párommal a Cuha szurdokba. A táj gyönyörű, az őszi színek megigéztek - volna, ha tudok figyelni rá. Ugyanis a volt párom az út első harmadában végig a friss partnerét dicsérte, istenítette, ami kezdett egyre jobban nyomasztani.
Nem akartam leállítani, gondoltam lesz mit feldolgozni ebben, ha ennyire zavar, majd fáj!

Egyre kisebbnek éreztem magam, mígnem megéreztem, hogy egy olyan gombot nyomkod, amibe akár bele is halhatok (legalábbis az egóm!).
Lassan-lassan rávettem magam a folyamat bevállalására, elkezdtem félretenni az ellenállásaimat, majd merültem egyre mélyebben bele a meghalásba.

Ez most más volt, mint a korábbi halál gyakorlataim. Úgy éreztem, hogy ezen halál után nem lesz feltámadás, újra születés, nincs az a menekülő út, hogy sebaj, úgyis fogok még élni egy másik életben.
Ez egy végső, legbelsőbb halál, ami után tényleg semmi sincsen!

No, ezt nagyon nem tudtam elképzelni, így legalább fél óráig ezt emésztgettem.
Amikor sikerült végre beengednem, akkor kicsit nyögve, de megszületett - illetve meghalt.

Na ez nem egy klasszikus meghalás volt, hanem csak egy egyszerűbb átkattanás a másik oldalra vagy inkább egy felismerés: Nincs halál. Mert nincs születés sem.
A klasszikus, hogy "Ami születik, az meg is hal" - itt nem volt igaz, mert azt éreztem, hogy nem születtem, így meg se halok.
Zárójelben: Valójában a létezésen belül sincs egy rendes halál, mert a legbelső én sosem hal meg, csak a testek hullanak el, cserélődnek le!

No ezzel a váltással azt érzékeltem, hogy a létezés megálmodójának a szemszögébe kerültem kicsit és ezzel együtt eltűnt minden elkülönülésem a többiektől. A barátaimtól, az ismeretlen túrázóktól, a természettől semmi nem választott el, mindenben ott volt az átmenetem.
Egyedi, furcsa érzés volt.

Itt volt nálam egy oldásra a volt párom és ahogy a végére értünk az Ő folyamatának, automatikusan bekapcsolt nálam az enyém. Feljött a 3 évvel ezelőtti majdnem meghalásom emléke és erős zokogás közepette törtek fel a benne elrejtett érzések, főleg fájdalom.
Fájdalom a halálhoz kacsolódó elvesztés miatt, a volt életem, a személyiségem és a párom elvesztése, a változás kényszerűsége, nem akarása,...

Amikor a nagyja kijött, már rohantunk is az előadásra, amire 2 hete bejelentkeztünk, ahol minő véletlen, a halálról volt szó. A Városi jógi előadását hallgattuk meg, közben pedig bennem tovább folyt a feldolgozás.
Az előadás közepére eljutottam a feldolgozásom végére, ahol azt éreztem, hogy nem csak az eseményhez kapcsolódó negatív érzéseket dolgoztam fel, hanem mintha maga az esemény is feloldódott volna! Ilyet még soha ezelőtt nem éreztem!

Közben feljött annak emléke, hogy ezt a gyökeres változást, az új személyiségem megszületését még sok-sok élettel ezelőtt vágytam és határoztam el. Ehhez valószínűleg újra is kellett volna születnem, de én az életen belüli újjászületést választottam, és nem készültem fel teljesen ennek egyéb következményeire.
Összességében azért elégedett vagyok, jó volt így és kellett ez.

Teljesen kitisztult, elengedett állapotba kerültem ettől, kisimult bennem egy csomó dolog az elmúlt 3 év változásából. Mintha most pattant volna a helyére életem egyik kritikus puzzle darabja.

ui: Egy következménye még ennek, hogy azt éreztem, a halhatatlansághoz szükséges halálok feldolgozásnak nagyjából a végére értem ezzel, sokat már nem lehet itt feldolgozni. A folytatás a test fénnyé átlényegítése. 
No, ezt fogalmam sincs hogy kell csinálni, de majd megmutatja az út!

Hetek óta dolgozok újra a pénz tudatosításon. Sok-sok óra gyakorlást beletettem már és a múlt héten azt éreztem, hogy a végére értem. Nincs több, feldolgoztam mindent és nem is érdekel már, olyan mintha leszálltam volna erről a lóról.

Valószínűleg ez nem teljesen igaz, csupán csak egy pillanatnyi feldogozottsági szintre értem el, ugyanis bizonyos problémának tűnő jelenségek (pl. fogy a pénz, kevesebb jön be, mint ami kiáramlik) még mindig fenn állnak, még ha nem is érzem ezt problémának, szinte egykedvűen szemlélem.

És ez a "szinte" jelzi, hogy nem teljesen tiszta a dolog, úgyhogy lesz még itt feldolgozni való, csak nem most!

Kezdett gyanús lenni, hogy egyre többet kell dolgoznom, egyre jobban feszítenek a feladatok, pedig már nagyon komoly feladat managementet végzek, de mégis rám dől, nyomaszt ez a sok munka
Persze, én vállaltam ennyi feladatot, próbáltam is a vállalást oldani, de annak még nem értem a végére.

A stressz pedig biztosan csak belülről fakad, úgy értem kívülről semmilyen nyomás nincs rajtam, senkinek nem kell megfeleljek, csak magamnak aggódom, feszülöm túl a munkát!

Ma viszont a munka okozta stresszt már közvetlenül ébredés után megéreztem és el is kezdtem kioldani.
Találtam benne gyerekkorból hozott mintát, évszázadok-ezredek alatt felhalmozódott kollektív tudattalan programokat és ahogy oldottam, egyre könnyebbé vált.

Mígnem eljutottam oda, hogy kezdett felszabadult, könnyed lenni, szinte már élvezetes. Ott éreztem egy kis bűntudatot, de azt is kioldottam és eljutottam oda, hogy ami csak előjött a munkával kapcsolatban, azt fel tudtam oldani.

A végén olyan abszolút állapotba kerültem, hogy azóta is csak repkedek!
A testem pedig a legmélyebb izmokig is teljesen ellazult.

Úristen! Minden reggelt ezzel kellene kezdenem!  :-o

Egy biológus kutató azt vallja, hogy a faji, de akár a társadalmi szokásaink jó része is lehet, hogy egy morfogenetikus mező által kódolódik belénk.
Aztán lehet, hogy írt a személyes morfogenetikus mezőről, de az is lehet, hogy csak én olvastam félre. A lényeg az, hogy amikor erre ránéztem, hogy van-e ilyenem is, akkor nagyon meglepődtem!

Azt érzékeltem, hogy ez a mező, benne irdatlan mennyiségű kóddal, információval, az érzelmi és hit-rendszer rétegek mögött húzódik még meg és igazából onnan fakad a sorsunk, a programjaink és minden olyan hatás, amire érzelmekkel és hit-rendszer építéssel reagálunk.

A másik, ami nem kicsit megdöbbentett, hogy olyan halál felé robogást, masszív haladást éreztem ebben a mezőben, amilyet el se tudtam eddig képzelni!
Mivel több évet töltöttem már a halállal kapcsolatos hit-rendszerem oldásával, így nem estem kétségbe, ezt is feloldom majd valahogy, de az meglepett, hogy ez volt a legszembeötlőbb információ abban a rétegben!
Most már értem, hogy miért nem állt meg az öregedésem folyamata.

Ezen kívül még számos új felfedezés vár rám ebben a rétegben. Izgalmas lesz!  :-)

Sok év, sok gyakorlásának eredménye, hogy elértem azt a szintet, amikor a szándék képes akadálymentesen cselekvésbe áramolni.

Több mint 15 éve kezdtem foglalkozni tudatosan a cselekvésemet blokkoló félelmekkel, gátlásokkal. Nehéz út volt, rengeteg oldáson mentem át, mire elérkeztem oda, hogy most ha arra gondolok, valamit meg kellene tenni, akkor azt érzem, hogy képes vagyok rá, sőt már fejben túl is vagyok rajta.
Nincs semmi kétségem, hogy menni fog-e, meg tudom / merem-e tenni, stb.

Akkora öröm ez nekem!

Köszönöm!

ui.
Régen azt éreztem: I would like to do
Aztán sok gyakorlással eljutottam oda, hogy: I do.
Most: I have done.

...vagy valami ilyesmi.  :-)

Végre sikerült megélnem egy pár órára a teljességet!
Ahogy tegnap sétáltunk a párommal az utcán, jött egy gondolat - már nem tudom miről szólt - és a következő pillanatban belekerültem a teljességbe.
Nem volt fullos mélység, de elég nagy volt ahhoz, hogy estig kitartson. Azt éreztem, hogy kibővültem, több vagyok, teljes vagyok olyan területeimen is, ahol eddig nem is érzékeltem magamat.

Ha a vágyaimra, céljaimra figyeltem, akkor nem éreztem már azokat szükségesnek, sőt azt éreztem, hogy azok pont hogy eltávolítanának a Teljességtől!
Mert a cél a vágyból születik, az meg a hiányból, és amikor elkezdek menni kifelé a világba a hiányom megszüntetése felé, na pont akkor válok le a belső teljességről.

Beszélgettünk erről a párommal, nehéz volt elmagyaráznom amit érzek, de én belül igaznak érzékeltem.
Talán az lehet a kulcsa a megértésnek, hogy amikor észbe kapunk, akkor már a vágyra figyelünk és a célokat válogatjuk. Pedig ettől jóval korábban, még a hiány előtt kellene visszacsatolódni a teljességbe.

Legközelebb megpróbálom azt, hogy a vágyat, célt elengedem, aztán a hiányt is csak megfigyelem és mögötte fogom keresni a teljességbe csatlakozás lehetőségét.
Meglátjuk!

Mindenesetre tegnap amikor a teljességben voltam és előjöttek régi célok, vágyak, azokat elengedve növekedett a teljesség megélésének spektruma.

Még mindig küzdök az alvással.
Már nem olyan nagy az ellenállásom, fejben már elhiszem, hogy szükség van rá és az időt sem sajnálom tőle annyira, de azért a legutóbbi meditációmban azt vettem észre, hogy nem fogadom el a szívembe az alvást, van bennem valami kizárása annak.

Belementem az elfogadásba és sok-sok életnyi olyan emléket találtam, amikor valami sérült bennem az alvással kapcsolatban. Meghalni alvás közben, rosszat álmodni, rosszul lenni, stb.
Ezeket oldottam, máris érzem, hogy egy fokkal jobb lett!

Oda kell még figyelnem arra, hogy

• éjfél előtt feküdjek le,
• a testem kellően el legyen fáradva (mondjuk egy edzés által),
• ne nézzek lefekvés előtt akció filmet és lehetőleg más milyet se,
• ne pörögjek a másnapi feladatokon, munkán!

A napokban többször is belekerültem spontán módon a Mindentudás abszolút-állapotába.
először csak azért, mert azon gondolkodtam, hogy mennyi dolgot megtanultam már és mennyi mindent fogok még tanulni az életben. Aztán eszembe jutott, hogy milyen lenne, ha egyszerre csak elfelejtenék minden eddigi tudást. Na ekkor estem bele abba az állapotba, amit jó 10 évvel ezelőtt tapasztaltam meg egy külföldi spirituális túrám során.

A következő napokban olykor elég volt csak felidézni ezt a korábbi élményt, máskor viszont valamit állítanom kellett magamon. Ami a leginkább bevált, ha elengedem azokat az énképeket, hogy én mennyi mindent tudok már és beengedem magam a nem-tudás állapotába, azt elfogadom.

Volt egy kis ellenállásom ezek felé, hiszen valahol mélyen erősen azonosulok a tudásommal, eszemmel, de aztán ráéreztem az ízére. Végül is a tudással való azonosulásom elengedése nem azonos a tudás elfelejtésével!

Az egyik Mindentudás állapotában végre elkezdtem használni a lehetőséget (addig csak élveztem, hogy bármire figyelek, arról mindent tudok).
Feltettem pár kérdést az életemről, de ami a legérdekesebb volt, hogy hogyan érhetném el leghamarabb a megvilágosodást?

A válasz az volt, hogy érezzek rá a 7 fő személyiség részemre és engedjem el azokat teljes oldással. Azon nyomban elkezdtem elengedni az elsőt, amit akkor érzékeltem. Viszonylag könnyen ment, viszont a másodikkal azóta is dolgozok, ebben már jóval több feldolgozni való van.

Már hetek óta nagyon erősen vágyom a teljességre. Belülről mélyről jön a vágy, hogy megtaláljam, de azt érzem, hogy a közelében sem vagyok, még elképzelni sem tudom.

Más abszolút állapotok elérésével nem nagyon van gondom, kivéve még a boldogságot. Az régen igen jól ment, most annyira el vagyok zárva felé, hogy akármennyit nyitogatok, nem érek a végére.

Jött pár gondolat a tegnapelőtti abszolút állapotomhoz az azt követő tiszta tudatállapotban:

Mennyire nagyon fontos, az önmagam és mások teljes, TELJES elfogadása. Nem kihagyni semmit sem az elfogadásból! Akárcsak egy hajszálnyi is kimarad belőle, már képes lekorlátozni, nem tapasztalhatom a magam teljességét.
A szív teljes megnyitása segíthet ebben és szükséges is ahhoz, hogy a beérkező információ mennyiséget képesek legyünk egyből feldolgozni, ne akadjunk el benne, ne fagyjunk le vagy záródjunk be.

El kell engedni az összes énképet. Mindent, amit gondolok, hiszek, sejtek magamról! Rengeteg ilyen énkép réteg lehet végül is ezeket oldom valamilyen szinten akkor is, amikor az önismereti oldásokat végzem. De ha nagyobbra nyitnám az oldás fókuszát, akkor akár nagyobb darabot is el lehetne engedni!

Fontos, hogy a vágyak szülte célok, célkitűzések is fel legyenek számolva maradéktalanul! Habár a célokat a társadalmi gondolkodás pozitívnak tekinti, a megvilágosodás vagy hívhatjuk Önvalóvá válás tekintetében pont hogy korlátoznak!

Az egyik meditációmban rákérdeztem, hogy ha a mély Önvalótól a célok eltávolítanak, akkor miért is használjuk ezeket?
Azt láttam, hogy valamikor az előembernél történt meg a váltás, addig annyira egyszerű volt a tudata, hogy nem is tudott leválni a teljességről - de nem is érzékelte, hogy milyen nagyszerű állapotban van tudatilag. Ekkor történt először, hogy elkezdett célokat kitűzni és azok vitték valahova, már nem csak sodródott és ezért egyre több célt fogalmazott meg, amelyek aztán szép lassan leválasztották a maga teljességéről és megtapasztalta az individualitását, megszületett az ego.

Jut eszembe: Tegnapelőtt volt még egy olyan felismerésem is, hogy a megvilágosodás nem is létezik!
Ez csupán egy kitalált szint azoknak, akik fejlődnek, mert képtelenek lennének felfogni azt a forma és fogalom nélküliséget, ami felé haladnak és akár le is lépnének az útról.
Nekik találták ki a túlonjutottak ezt a megvilágosodás nevű izét, hogy legyen mire vágyódni. Aztán ha odaérnek, akkor majd úgyis meglátják miről van szó!

Ma egy olyan abszolút állapotba léptem, amilyet korábban el se tudtam képzelni!
Először belecsúsztam egy Egység állapotba, majd onnan átmentem az Ürességbe. De ami a legnagyobbá tette, amikor eme két állapot egyszerre volt jelen!

Egyszerre voltam minden és semmi. Nem tudtam volna elkülöníteni, hogy melyik is vagyok, de szükségét sem éreztem annak, hogy bármit is meghatározzak.
Az állapot nem volt teljes, valahol hátul még működött az elme egy része és dobálta előre a kérdéseit. Mi ez? Mi a dolgok jelentése? Mi lesz a folytatás? stb.

Ami nagyon érdekes volt, hogy egyik kérdésre sem tudtam egyértelmű, sőt semmiféle választ adni!
Minden annyira volt ilyen is, meg olyan is, hogy nem tudtam a dolgokat meghatározni, hiába láttam bele mindenbe, éreztem mindent, egy voltam mindennel.

Kicsit meg is ijedtem, hogy ebből megőrülhetek, de ez csak ijedelem volt, semmi komoly nem lett belőle.

Kb. 4 órán át voltam az abszolút állapotok abszolútjában, aztán elcsendesedett.
Remélem még lesz ilyenem!

Szinte hihetetlen számomra is, hogy megváltoztak a mindennapjaim.
Már hetek óta napi 2-3 oldást végzek és majd mind után órákig valamilyen kiterjedt, feloldódott, végtelen abszolút állapotban vagyok. Olykor elérem az éntelen állapotot is, vagy valamiféle felébredett állapotot.

Sokszor azon kapom magam, hogy úgy hiányoznak ezek az abszolút állapotok, hogy ha nem lehetek benne, akkor inkább csinálok valamire egy oldást. Úgyhat rám, mint egy spirituális drog, ami mellesleg az egyik legmagasztosabb cél is.
Remélem nem lesz probléma belőle, hogy így hajszolom.

Egyelőre minden oké.

Erősen jött tegnap óta, hogy foglalkozzak ismét az öregedés-fiatalság témákkal.
Belementem egy 2 órás meditációval és elég sok mindent felszínre hozott:

Elutasítom a fiatalságot, mert lenézem a fiatalokat a butaságuk, felszínességük miatt. Ez az életközép szakaszomba érkezéssel alakult ki, amikor már láttam, hogy értem a világot és kezdem jól élni az életemet. Ekkor kezdtem büszke lenni magamra és lenézni a fiatalokat, tudatlanokat.

Az öregséggel, öregedéssel kapcsolatban rengeteg emlék jött fel nagyszüleimről, előző életekből és az ezekben gyökerező hit-rendszerek is. Voltak vágyak is, hogy jó lenne megélni az öregkort, kipróbálni azt.

Igyekeztem befogadni az öregedés, fiatalság és halhatatlanság minőségeit.

Voltam egy természetgyógyászati felmérésen, ahol azt mondták, hogy kevés a sejtjeim víztartalma, lehetne több is. Valamiért nem veszi fel a szervezetem jól a vizet, pedig elég sokat iszok, csak éppen ki is jön mind.

Gondoltam, miért ne lehetne erre is oldani egyet?!
Megvizsgáltam milyen elakadásom lehet a vízzel kapcsolatban. Jött bőven!

Volt pár mély rettegésem a vízbefulladástól, ez és előző életbeli származású. A sejtjeim attól féltek, hogy ők is belefulladhatnak a sok vízbe! Kioldottam.

Jól sejtettem, a pénzügyekben be kell járni minden szintet. 
Ma sikerült megint eggyel fentebb lépni belül, de ez az első olyan szint ahol nem a mínuszon, a hiányon kell dolgoznom, hanem végre a pluszt, a fejlődésnek - még ha alacsony, de mégis - egy pozitív fokát tudtam megélni, befogadni!

Örülök neki, úgy melengeti keblemet, mint a tavaszi napsütés.

Mi lenne, ha az ego elkülönültségét nem mint egy hibát kezelnénk, hanem úgy tekintenénk rá, mint amit én akartam valamikor megélni és tessék, most itt van rá a lehetőség!
Ez a hozzáállás egészen megváltoztatni a gyakorlás irányát, mert így például lehetne egy olyan gyakorlatot - életfelfogást végezni, amelyben direkt megélem az elkülönültséget, szeparáltságot, földi szintbe süllyedést, önzőséget, stb. és élvezem, kiélvezem, örömködök benne!

Feltételezem, hogy ha az aznapi elkülönültséget, egó állapotot megélem, akkor az kiég és utána áthajlok az egység állapotába. Ott leszek, amíg azt élem ki, utána pedig áthajlok megint az egó állapotába.
Így már nem menekülés és cél váltakoztatja egymást, hanem csak az egyik kedvelt állapot után a másik kedvelt állapotom.

Az elmúlt hetekben egyre többször tűnt fel, hogy bár nincs nagy baj a párkapcsolatommal, mégsem vagyok benne úgy boldog, ahogyan régen.
Látszólag minden rendben, szeretem, élvezem is, de nem adja azt a boldogság szintet, amit régen.
Lehet, hogy ez nem is baj, hiszen mostanában nem is ezen volt a fókuszom és nem ez a fejlődésem célja, de az azért baj, hogy bizonytalan vagyok mindebben.

A másik ami feltűnt, hogy más nők sem érintenek meg. Látom, hogy szépek, vonzóak, de nem ébred az a tűz, vonzódás, mint előtte.
Ennyire megnőtt az igényem? Vagy csak nem találkozok most olyannal, akihez vonzódnék?
Ezek a kérdések vittek arra, hogy végezzek egy oldást a témára, aminek a végeredménye csak egy megnyugvás volt, és semmi konkrétat nem tudok mondani, hogy mostantól erre vagy arra vezet majd a párkapcsolati utam.

Az életcélom feloldása utáni nap feljött, hogy az nem csak cél volt, hanem van mögötte egy elég erős vállalás is, amit nem tudok elengedni csak úgy.

Ezért belementem meditációban a történetbe és előjött valami előző életes emlék ahol felvállalom a munkát, a segítést, elvállalom ezt a küldetést.
A kezdeti feltételezés, hogy ezt a vállalást el kell engedni - dugába dőlt, mert kiderült, hogy ezzel önmagában nincs baj.
A probléma ott volt, hogy a karma-dharma-meg még valami erők és azokhoz fűződő viszonyaim össze voltak kuszálódva.

Ezeket kibogoztam a meditációmban és a végén le tudtam szállni erről a lóról is.
Helyén van a feladat, helyemen vagyok én is.

Részt vettem egy mini családállításon, ahol az Apával és Anyával való viszonyom mutatkozott meg. Nagyon tisztán megmutatta a dinamika, hogy milyen erők, mozgások vannak és voltak a szüleimmel, valamint merre tartanak ezek.

Átélve, érezve végül sikerült megértenem és teljesen elfogadnom Apám hozzáállását, hiányát, képtelenségeit, így eljutottam oda, hogy nincs ezzel semmi baj, Nekem ilyen szent családom van!
Kicsit hiányos, kicsit esetlen, de az enyém és ilyennek szeretem-fogadom el, amilyen.