Előző posztomban írtam arról, milyen megalázóak érzem, hogy egy olyan minőséget kellene kifejlesztenem, ami a rivális pasinak megvan, belőlem meg hiányzik. Erről az ellenérzésről, ellenállásról írnék most pár gondolatot.
Alapvetően megszoktuk azt, hogy milyen személyiségek vagyunk. 20-50 év alatt az ember eléggé megismeri vagy legalább érzi annak jellegét, minőségeit vagy akár konkrétumokat is a személyiségéből.
Közben pedig nem ismerjük a valódi Énünket, az Önvalónkat, de még a külsőbb rétegben levő Lelkünket sem.
Ez pedig odavezet, hogy a személyiségünkkel iszonyúan azonosulunk és még ha egyes részek rosszul is működnek, akkor sem tudunk könnyen megszabadulni tőle.
Ez az azonosulás és kapaszkodás áll valójában a felszíni büszkeségem mögött. Úgy mutatom, hogy ragaszkodok hozzá, hogy én ilyen vagyok, nehogy már másmilyennek kelljen lennem, közben pedig csak attól félek, hogy ha el kell engednem a jelenlegi énemet, akkor ki leszek / ki voltam igazából?
Vagyok egyáltalán valamilyen?
Kisebb személyiségjegyeket, részeket, minőségeket még könnyen kioldunk, elengedünk, feladunk, de a nagyobbakhoz azért ragaszkodunk ennyire, mert az már a vázát jelenti hamis énképünknek, a kapaszkodónknak.
Nosza, elkezdtem tegnap kioldani az eddigi férfiasságomhoz való ragaszkodásomat. Mert ugye itt a saját személyiségünkhöz való kötődésről van szó. :-)
Kezdetben jött az ellenállás, mögötte a megalázó érzés, aztán harag, indulat affelé, aki erre rákényszerít, meg hogy mindjárt kilépek a gyakorlatból...
Ezeket szépen sorban feldolgoztam, kezdett egyre elfogadhatóbbnak tűnni, hogy nem csak ilyen férfi vagyok, hanem lehetek másmilyen is majd a jövőben, majd egyszer csak eltűnt az önazonosulás és ahelyett, hogy bejött volna helyére az új maszkulin minőség, azt éreztem, hogy most nem vagyok semmilyen sem és minden minőség itt van körülöttem és szabadon választhatok belőlük.
Egyszerre volt csodás felszabadító érzés és hozott ijedelmet, mert ha nem vagyok semmilyen sem, akkor ki is vagyok valójában? Már nem az volt a kérdésem, hogy milyen férfi minőséget szeretnék, hanem a pánik kezdett eluralkodni rajtam.
Pár kör után sikerült lenyugtatnom magam és az Önvalómat elfogadnom ilyen nem létezőnek. Ez egy hosszabb út volt, most nem írom le hogyan is csináltam.
A lényeg, amit most ki akartam fejteni, hogy bármely személyiségjegy, minőség, énrész - egyik sem Te vagy, egyik sem Én vagyok!
Én a legbelsőbb Önvaló vagyok, aztán egy kintebbi rétegben az érző Lélek. Bármely személyiségjegyet meg lehet változtatni, újabbat betölteni, újabbal azonosulni vagy még jobb, ah csak integrálom és használom ezeket az eszközöket és nem csinálok belőlük önazonosságot!
Nekem ezt tanította ez a mai elvárás-megfelelés dilemma.
