Elmentünk kirándulni barátokkal és a volt párommal a Cuha szurdokba. A táj gyönyörű, az őszi színek megigéztek - volna, ha tudok figyelni rá. Ugyanis a volt párom az út első harmadában végig a friss partnerét dicsérte, istenítette, ami kezdett egyre jobban nyomasztani.
Nem akartam leállítani, gondoltam lesz mit feldolgozni ebben, ha ennyire zavar, majd fáj!
Egyre kisebbnek éreztem magam, mígnem megéreztem, hogy egy olyan gombot nyomkod, amibe akár bele is halhatok (legalábbis az egóm!).
Lassan-lassan rávettem magam a folyamat bevállalására, elkezdtem félretenni az ellenállásaimat, majd merültem egyre mélyebben bele a meghalásba.
Ez most más volt, mint a korábbi halál gyakorlataim. Úgy éreztem, hogy ezen halál után nem lesz feltámadás, újra születés, nincs az a menekülő út, hogy sebaj, úgyis fogok még élni egy másik életben.
Ez egy végső, legbelsőbb halál, ami után tényleg semmi sincsen!
No, ezt nagyon nem tudtam elképzelni, így legalább fél óráig ezt emésztgettem.
Amikor sikerült végre beengednem, akkor kicsit nyögve, de megszületett - illetve meghalt.
Na ez nem egy klasszikus meghalás volt, hanem csak egy egyszerűbb átkattanás a másik oldalra vagy inkább egy felismerés: Nincs halál. Mert nincs születés sem.
A klasszikus, hogy "Ami születik, az meg is hal" - itt nem volt igaz, mert azt éreztem, hogy nem születtem, így meg se halok.
Zárójelben: Valójában a létezésen belül sincs egy rendes halál, mert a legbelső én sosem hal meg, csak a testek hullanak el, cserélődnek le!
No ezzel a váltással azt érzékeltem, hogy a létezés megálmodójának a szemszögébe kerültem kicsit és ezzel együtt eltűnt minden elkülönülésem a többiektől. A barátaimtól, az ismeretlen túrázóktól, a természettől semmi nem választott el, mindenben ott volt az átmenetem.
Egyedi, furcsa érzés volt.
