Utazunk a vonaton és az egyik Alföldi megállónál felszáll 5-6 fiatal cigány gyerek. Egy darabig nyugton ülnek a vagonban, majd egyre jobban kikelnek magukból, zajolnak, feltűnősködnek, nézegetik a csomagjainkat (vajon miért?).
Pár állomással később felszáll egy cigány család is, szintén elég rossz kinézetűek, kezd a vagon utasain eluralkodni a félelem. Egy fiatal nő átmegy egy másik kocsiba, mert már nem bírja, hogy stírolják, beszólogatnak neki.
Szerencsére a következő megyeszékhely állomáson felszáll ugyan abba a vagonba két megtermett vasutas biztonsági őr (ez vajon véletlen?). Hirtelen csend lesz, a cigányok meghúzzák magukat, az utasok megnyugodnak.
Közben figyelem a saját érzéseimet, az ellenszenvet, a félelmet, a haragot, amit kiváltottak belőlem. Eszembe jutnak gyerekkorom emlékei, amikor is napokig nem mertünk a legrövidebb úton hazamenni, mert tudtuk, a cigány gyerekek ott várnak, hogy kifosszanak, megverjenek minket. Olykor így is kaptunk tőlük, amivel a félelem és megvetés magvait elvetették szívünkben.
Azon gondolkozom, hogy jó lenne ismét elfogadni Őket, megbocsájtani nekik! ...még ha nem is változtak, mert még mindig ugyan olyan cigány életet élnek, mint régen.
Vajon képes leszek rá? Miért zavar engem ennyire a primitívségük?
Mert félelmet keltenek bennem: Aki nem primitív, az jobban kontrollálható, attól nem kell ennyire féljek, hogy meglop, megüt, vagy elvágja a torkomat. De ezek a szememben olyanok mint az állatok, az ösztöneik szerint cselekednek, ezért kiszámíthatatlanok és veszélyesek. Azt hiszem, itt van a kutya elásva, a kiszámíthatatlantól való félelmemre jeleznek, ezt kell feldolgoznom!
/Uppsz! Nem is tudom, hogy most szabad-e Őket cigánynak nevezni, vagy a roma a használható kifejezés? Ez is nevetséges. Minek hívjuk másként őket, mi változik attól? Na mindegy, ha valakit zavar, szóljon!/
